2002. május 25. szombat reggel, 8:30, Déli pályaudvar. Megyünk a Balatonra! De most még nem nyaralni, mint ahogy az ember elképzelné, hanem a szokásos teljesítménytúrára, melynek keretében megkerüljük a Balatont, a "magyar tengert". De előbb még le kell jutunk Balatonalmádiig, mely kemény két és fél óra vonatozást jelet.
Szép lassan összejön a csapat, előbb Mogyi, majd Sára Gádor, őt követi Tibor, majd Vili érkezik meg Gáborral.
9:10. A vonat lassan elindul, s elhagyjuk a pályaudvart. Sorra hagyjuk el a településeket: Érd, Tárnok, Martonvásár, Baracska, Kápolnásnyék, Velence, Velencefürdő, Gárdony, Agárd, Dinnyés, Székesfehérvár… Itt tíz perc kényszerpihenő, mivel az északi part nincs villamosítva ezért itt váltunk mozdonyt.
A tíz percnyi kényszerpihenő után a vonat megy is tovább. Balatonfőkajár után éles jobbkanyarral "ráfordul" a vonal a Balaton keleti partjára. Hamarosan átgördülünk a kenesei alagúton, mely után a legszebb balatoni kilátás tárult elénk. Lassan leereszkedett a hegyről a vonat és a tóparton robogott tovább a célállomásunk felé. A fűzfői lápos, mocsaras szakasz után beértünk Balatonalmádiba.
Miután elfoglaltuk szállásunkat és az alapvető túlélő-felszerelést beszereztük (gondolok itt az élelmiszerre) elindultunk egy rövid bemelegítő jellegű túrára. Szentkirályszabadja irányába megmásztuk a Megye-hegy oldalát, s megtámadtuk Veszprémet. Én még nem jártam Veszprémben, de egyből föltűnt érdekes geológiai helye: egy hatalmas völgyben fekszik. Fölkerestük a veszprémi várat, melyet egyből nem sikerült megtalálnunk. A várból kiváló kilátás nyilt a város egy részére. Hazafelé más úton mentünk, így Felsőörs irányából közelítettük meg Almádit. Káptalanfüred fölötti útról kiváló kilátás tárult elénk, így - hiába volt nagy és isteni lejtő - én lefékeztem, és gyönyörködtem a kilátásban.
Hogy a dolgok ne menjenek olyan egyszerűen, ezért éjjel óriási felhőszakadás és vihar zavarta meg álmunkat, és talán nyugalmunkat is. Másnap reggel a felhők erősen takarták a felkelő napot, így gondolkodóba estünk: érdemes e elindulni, vagy esetleg megjavulhat az idő? Minden esetre lementünk a rajt-cél helyre, mely már évek óta a bevásárlóközpont parkolója.
Az ég a késői indulás ellenére sem kívánt kitisztulni. A rajt - egyéb okok folytán - fél órával később, tehát nyolckor volt. Addig vártunk, fáztunk, és beszélgettünk. Voltak, akiknek hangulathiányuk volt, voltak, akik fáradtak, s voltak akik nem voltak. Sokakat megijesztett a hideg és a tabus (esős) hangulat.
Végül elindultunk. A nagy csapat és az évek óta tömeges elindulás már megszokott volt. Az unalmasság elkerülése érdekében minden évben másik irányba kerüljük meg a tavat, így most Balatonfüred irányába indultunk neki. Az idő igen hűvös és nedves volt, de szerencsére nem volt csapadék sem az elején sem a további túra során.
Az északi oldal végig fenyegetődzött: Badacsony lábánál jártunk, mikor a völgyből igen erős széllel sötét felhők jöttek. A látvány csodás volt: a hegy teteje felöl folyt le a völgybe a sötét már-már fekete felhő. Ekkor rákapcsoltam, nehogy utolérjen.
Hamarosan elértük Keszthelyt, az első és egyetlen ellenőrző pontot. Itt ettünk, ittunk, beszélgettünk, majd egy hatalmas kerüléssel folytattuk utunkat: a rendőrök nem engedtek be Keszthelyre kerékpárost, mennünk kellett az elkerülő úton. Itt sokan összeverődtünk: János bácsi, Icu, Mogyi, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mire Balatonberény környékére értünk felerősödött a szél, s egyre többen verődtünk össze. Így haladtunk immár a déli parton tovább. Én rettetentően elkezdtem fázni, már remegtem is. De ekkor beütött a mégnagyobb guta: János bácsinak defektje lett. Fék megálltunk mindnyájan, s segítettünk, mondván, ha most megáll, akkor nem ér utol bennünket a szélben. Röpke 7 perc múlva már haladtunk is tovább.
A földvári nagy hegyet másodiknak másztam meg, s a benzinkútnál megvártuk egymást. Ekkorra már szerencsére kezdett kiderengeni, sőt néha már sütött is a nap. Már csak a szél volt utunkba. A röpke pihenő után indultunk is tovább. Siófoknál utolértük Szabó Laciékat is, így még többen haladtunk tovább.
Már csak a keleti part volt hátra, mikor egy hatalmas villanás keretében megszólalt az ég és egy hatalmasat mordult. A Mezőföld nyugati oldalán egy hatalmas viharfelhő szedte az áldozatait, mármint az óvatlan turistákat, akik ernyő nélkül indultak el. Szerencsénkre a szél Almádi felöl fújt a vihar irányába, így nem kellett tartanunk attól, hogy elázunk.
A szél, ami eddig a csapadéktól megóvott, most ellenségünkké vált: Almádiig szembe fújt, akadályozta haladásunkat. Hárman előretekertünk, megpattantunk a többiektől, s így hol egyik hol másik volt elől haladtunk tovább. Elsőként Mogyi szakadt le Kenese környékén, mikor 35-el száguldottunk föl az egyik emelkedőre szembeszéllel. Ezt a tempót tartottuk is igen sokáig, még akkor is, mikor a nyílt "tenger" mellé értünk. Sajnos Fűzfő tábla után lemaradtam, így már egyedül mentünk tovább. Az utolsó emelkedő után begurultam - már komótosabban - a célba, s ezzel az idei túrát is megcsináltam.
Még vagy két órát vártunk, mire mindenki beért, s csak ezután mentünk a szálláshelyre. Így közösen mentünk vissza a szálláshelyre, ahol még vért bennünket egy jókora lépcsőzés is. De szerencsére egy szép cseresznyefa állta utunkat, így nekiestünk és legeltünk, és legeltünk, így nyerve erőt a mászáshoz. Vagy fél órát ettünk ott.
Az éjszakát még ott töltöttük, de már megfogyatkozva, mert sokaknak vissza kellett menniük. Másnap az időjárásnak köszönhetően az első vonatra fölpattantunk, s hazamentünk (eddigi gyakorlat az volt, hogy Székesfehérvárig tekertünk).
Ez az egyik legjobb, és talán a leghosszabb (ritka a hosszú) teljesítménytúra, így szívesen megy az ember el rá. Ráadásul a Balaton mellett is van, így aztán külön hangulatot is ad a túrának.