Már hetek óta próbáltuk összehozni az időpontokat, hogy végre befejezzük - azaz csak megcsináljuk - az Országos Kerékpáros Körtúra első szakaszának végét, Egertől Miskolcig. Végül megszületett a nagy dátum: július 16-a. Eredetileg hárman akartunk menni, de csak ketten tudtunk elindulni. Vonattal mentünk Egerig.
Fél hétkor találkoztunk a Blaha Lujza téren a megszokott helyen. Innen mentünk a Keleti pályaudvarra, ahonnan indult a vonat. Az indulás előtt negyed órával már fölpakoltunk a kerékpárszállító vagonra, ahol már igen sok kerékpáros volt. Az indulás pontos volt 7:05. Sebesvonatot választottunk, hogy ne kelljen annyit várni a megállókban, de így is csak negyed tízre jutottunk Egerbe. Az energiaföltöltés után el is indultunk, mit se sejtve mi is vár még ránk.
Monosbélig az út kicsit, sunyi módon emelkedett. A település után Bükkszentmárton felé kanyarodtum, hogy megtekintsük Balaton nevű településünket. Ez csupán kitérő volt, nem volt benne a túraútvonalban. Na itt kezdődtek a bajok. Már indultunk volna vissza Bélapátfalva felé mikor is egy kicsi lyuk miatt Mogyi kérójának első kereke defektes lett. "Sebaj! Mindjárt megjavítjuk!" - mondtuk, és negyed óra múlva már mentünk is tovább.
Bélapátfalván a cementgyár fényképezése után hamarosan beértünk Szilvásváradra. A Szalajka-völgybe a kisvasútnál kértük a pecsétet az ellenőrző füzetbe, amit készségesen meg is adtak. Ebédelés után megnéztük a festői völgyes és a Fátyol vízesést, amit Mogyi még nem látott, de ahogy láttam rajta nagyon is tetszett neki. A hegyi szakasz előtt még megtekintettük az Erdei múzeumot, majd elindultunk fölfelé. Az út sajnos nem volt olyan jó, mint azt terveztük. Azt természetesnek tartottuk, hogy a Bükk miatt emelkedik az út, helyenként 10%-al is, de az már korántsem volt egyértelmű, hogy miért kellett rossz aszfaltburkolatot erre a szakaszra tenni. Tudniillik, a kánikulai melegben az aszfalt megolvadt, már-már folyt az úton, amitől a gumik fölmelegedtek, a ráragadt aszfalt miatt pedig ragadt, plusz még a sóder, és a kövek is a gumiba tapadt, ami megnehezítette a feljutásunkat a hegyre.
Mikor fölértünk a 600 méteres Kalapotra, azt hittük a tetőn vagyunk, mivel itt találtunk egy kilátót. Ezt a kilátót tavaly májusban kezdték el építeni és augusztus 20-án már át is adták. A kilátás tényleg pazar a toronyból. Belátni egész Szilvásváradot, a Szalajka-völgyet, és még igen sok mindent. Kalapot után fölkapaszkodtunk a 702 méteres Málnás-oromra, majd a 759 méter közelében lévő Gerennavárra. Ezek után a Kukucsó-hegy 941 méteres csúcsa közelében haladtunk el. Hamarosan elértük Vörös-sár-hegy (952 m) mellett lévő Olasz kaput. Itt megpihentünk, bízva a mielőbbi lejtőben. Félig meddig bejött, mert egy igen rövid szakaszon lejtett az út, de sajnos hamar elindult ismét fölfelé. A Jávorkúti elágazás után kb. 2 km-en keresztül emelkedett, mikor elértük (mint később megtudtuk) a tetőt. Itt jött a következő csapás: Mogyi hátsó kerekén ismét egy defekt, de ez már a szelep miatt volt. Belső híján benne voltunk a slamasztikában.
Másfél órát "szöszmötöltünk" a helyszínen mire jöttek helyiek, akik - egy másik mentés után - levittek minket a következő településig, Répáshutára. A mobiltelefon térerő hiányában nem üzemelt, így még értesíteni sem sikerült senkit. Régi UAZ volt az, melyet átbuheráltak gázüzeműre. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy kis híján még a mentő kocsi is lerobbant pont ugyanott, ahol mi. De hál' istennek nem következett be ez a blamázs. A "mentőink" mondták, hogy Miskolcra van egy busz, mely fél hatkor megy Hutáról. Az idő ekkor negyed hatot mutatott az óra. Ezt nem érjük el - gondoltuk, de azért megpróbáljuk.
Az út a "baleseti helyszín" után már csak lejtett. Mindkettőnket a guta kerülgetett, hogy megmásztuk a teljes Bükköt, és a legörvendetesebb esemény, a kilométereken tartó lejtő maradt ki az életünkből. Répáshutára igen meredek földútón érkeztünk be. Fél már elmúlt. Megbeszéltük az UAZossal, hogy - mivel a busz elment - vigyen be minket Miskolcra. Elindultak, hogy a kocsikat letegyék, és egy másik autóval jöjjenek értünk. Ekkor jött a meglepetés. A két UAZ félrehúzódott egy közeli domb tetején, és a távolban egy sárga buszt pillantottunk meg. Ennyire még nem örültünk busznak, mint most. Már elmúlt háromnegyed hat, mikor megjött a feles busz. A késés most nagyon jól jött nekünk.
Lestoppoltam, megkérdeztük, hogy feltehetjük-e a kerékpárokat. Igent mondott, így kemény 400 Ft-ért levitt "négyünket" Miskolcig. A C60 (Ikarus Classik) buszt - vagy C58-as? nem tudom, nem néztem meg - fiatal sofőr vezette, így aztán egészen Bükkszentkeresztig elbeszélgettünk vele. Idáig csak mi voltunk a buszon, de itt megtelt a számtalan kis megállóból. Sok apró éles kanyar után értük el Lillafüredet, ahol az út a tó mellett halad el, és hamarosan beértünk Miskolcra. Diósgyőrön keresztül ment az utunk, és így értünk be a belváros közelébe, ahol leszálltunk a buszról. A városban már csak gyalogolni tudtunk, mert egyik városi busz sem vett föl. Háromnegyed hét körül járt az idő. Fél nyolc körül indul az utolsó vonat Pestre. Körülbelül öt villamosmegállót sétáltunk le a Tisza pályaudvarig, így egy csöppnyi városnézés is került a repertoárba.
Hamar a pályaudvarra értünk, és útközben volt időnk fényképezni is, így sikerült egy Bengálit lefényképezni, egy csuklós Tátrát, és még egy pár érdekességet. Az állomáson találkoztunk egy kerékpáros társsal is, így együtt utaztunk. A nemzetközi vonat 1939-kor elindult az állomásról. Útközben szinte mindenről beszélgettünk a másik kerékpárossal. Közben már megnyugodtunk, hogy hazajuthatunk. Persze a meglepetéseknek még korántsem volt vége.
Már Budapest közelében jártunk - talán Gödöllőn - mikor is figyelmesek lettünk a sűrű villanásokra előttünk, valamint a kellemes esőillatra. Valahogy jó volt, de azért zavart, hogy a nyakamba szakadhat az ég. Érdekes, hogy egész nap kánikula volt, meglehet, hogy volt 38 °C is, és most hirtelen esni fog.
A Keletibe beérve - tíz után - fölhívtam az ősöket, hogy jöjjön valaki ki elém, hogy vigyenek haza, hiszen mindjárt esik, azaz leszakad az ég. Heves villámlások keretében nyugatról érkezett a vihar. Amint fölraktuk a kerékpárokat a kocsira leszakadt az ég. Mogyit még Békásra kivittük, és a teljes úton úgy esett, hogy még az ablaktörlő sem bírta. Békásom aztán már csak csöpögött, így ki tudtuk venni a szerencsétlenül járt kerékpárt a csomagtartóból. Végül fél tizenkettőre haza is értem, persze sűrű elnézéseket kérve anyámtól, hogy kirángattam hazulról.
A tanulság? Szerintem egyértelmű. Nem?