Szokássá vált a klubban, hogy minden év végén egy közös záró túrát szervezünk, melyben nem a tekerés a legfontosabb, hanem a móka és az együttlét. Így volt ez idén is szeptember 21-22-én.
Mivel szeptember végét írtuk, így a kilences indulásra elég volt nekünk - Szilvivel együtt mentünk ki a klubba - nyolckor indulni. Bőségesen kiértünk, s ráadásul a nap is kisütött, mire kiértünk. Vicceltünk is, hogy sikerült a borongós időből napsütéses tavaszt varázsolni az égre.
Kilenckor el is indult a 22 fős társaság, hogy könnyed tempóval eltekerjen végcélunkhoz, Horányba. Viccesen mondhatnánk: Irány Horány! Szép egyenletes tempóban senki nem fáradt ki, de Tahitótfaluban a cukrászdánál megálltunk egy kicsit. Innen már nem volt olyan sok hátra. Dél körül oda is értünk. Hamar kiosztottuk a szobákat, s jöhetett a bográcsparti. Előtte én még eltekertem a szentendrei dunapartra, s készítettem néhány fölvételt, majd visszatekertem és segítettem a többieknek főzni. Az előkészületek hosszabb időt vettek igénybe, mint maga az elfogyasztás. A jó hangulatban eltelt főzőcskézés hamar letelt, és már csak azon vettük észre magunkat, hogy az asztalunkon gőzölög a finom babgulyás.
A jóízű evés után jót beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga útjára. Volt, aki játszott, pingpongozott (ádáz küzdelem bontakozott ki klubtársaink között), volt, aki darts-ozott, s volt, aki sétálni indult… Késő estig - másnap hajnali kettőig - beszélgettünk, játszottunk a többiekkel.
Másnap az időjárás pont az ellenkezőjére váltott: szakadó eső, vastag, szürke felhőkkel. Nekem sajnos hamarabb el kellett indulnom, mint a többieknek, így én már tizenegykor kerékpárra ültem. Jól fölöltözve, esőkabátba indultam el. Mondtam a többieknek, hogy ne aggódjanak, csak az orvos utasítását hajtom végre, miszerint csak akkor tekerek, ha jól esik. (ha-ha-ha). Szerencsére sárvédőt hoztam, így nem áztam annyira el, eleinte.
A hazáig vezető közel 50 km maga volt a kínszenvedés, de ennek ellenére élveztem. Olyan szemszögből is láthattam a Szentendrei-szigetet, mint még soha. Miután teljesen átáztam a fölverődő víz miatt már nem is érdekelt az eső. A tahi hídon mentem át, s amin jöttünk ugyanott mentem is haza. A városban sokkal rosszabb volt a tekerés, mint kint a szigeten. Teljesen átázva, de szerencsére nem (meg)fázva értem haza.
A túra ezen kis incidens (eső) miatt sem lett rossz, hiszen mindenki jól érezte magát. Ezzel idei év jelképesen le is van zárva, de ez korántsem jelenti, hogy a kerékpárok végleg a fogasra kerülnek…