Két héttel a túra előtt bejártuk a környékre kitalált jelvényszerző túrát, az Abony város és környéke természetjáróját (a túráról a Jelvényszerzők menüpontban bővebben olvashatsz). Akkor nagyon jól éreztük magunkat, bár bevallom az Alföldet nem igazán csípem, nem az én terepem. Mindezek hatására május 1-re meghirdetett teljesítménytúrúra szívesen mentünk le.
Korán reggel már a Nyugatiban voltunk, hogy kényelmesen levonatozhassunk Abonyba. 8 órára "már" lenn is voltunk. Kis keresgélés után megtaláltuk a Gyulai Gaál Miklós Általános Iskolát. Gyors nevezés és az útvonal átnézését követően elindultunk a túrára.
A nap egyre erősebben kezdett sütni, s a hőmérséklet is inkább már nyárias volt, mintsem tavaszi. A várost ÉNy-i végénél hagytuk el, ahol egyszer feltűnt a sárga sáv jelzés. Mivel nincs túl sok hely ahová fessék a jelzéseket, s a szabálytalan fakivágások végett rettentően kevés jelzéssel találkoztunk, az is igaz, hogy nem nagyon kellett, hiszen igen jó térképet kaptunk kézhez.
Talán úgy 2-3km-t haladhattunk, mikor egy párnak defektjük lett, melyet Mogyi haverom szakszerűen és gyorsan kijavított az én alkatrészeimmel. Majd haladtunk tovább, de csak 1km-t, mert most meg neki lett anyagfolytonossági problémái a belső légtartályával (értsd: kilyukadt a belső). A poén csak az volt, hogy 500m-re ott volt az első ellenőrzőpont is.
Mindezek után viccelődésre is alkalmat adott a túra: gyors számolás, és kijött, ha ezt a tempót követjük a foltok mennyisége és a szintidő is kevés lesz a túra sikeres befejezésére. De szerencsére nem így történt, több defekt már nem volt.
Az enyhén hullámos, az előző héten leesett csapadék által megkötött hullámos domborzaton egész gyorsan haladtunk az Újszilvás határában lévő Magósarokig. Itt kétféle négercsókkal is fogadtak minket. Találkoztunk egy idősebb kerékpáros trióval is, akik teljes lelkesedéssel és elánnal vágtak neki a túrának. Egyiküknek pont ugyanaz a típusú kerékpárja volt, mint nekem, így nem hagyhattam ki egy közös fotót a gépekről. "Május egy" miatt a zene és a jókedv volt előtérben Újszilváson is: zenebona, jókedv.
Tápiószőlős felé haladva átvágtunk a "szilvási szabályos erdőn", mely elnevezés egy mesterségesen telepített, több négyzetkilométer területű, szabályos sorokba és oszlopokba elrendezett erdőt takar. Tápiószőlősön majdnem elnéztünk egy kanyart, de mint később kiderült nem lett volna nagy baj, hiszen visszavezetett egy kis kitérővel az út a második ellenőrzőpontra. Finom házi zsíros kenyér, házi ízletes csalamádé, baracklekváros kenyér és hidegvízbe hűtött üdítő várta a túrázókat. A csalamádét alig lehetett otthagyni, olyan izletes és finom volt.
Innen Tápiószeléig közúton tekertünk, bár inkább terepnek tűnt minősége végett (Országútival biztos gondot okozott volna). Kereszteztük a Tápió folyót, s a Faház büfénél ellenőrző bélyeget kapva haladtunk tovább, immár visszafelé. Hamarosan homokosabb területre értünk, mely Újszilvás környékén egyre mélyebb és szárazabb lett, így igen jól el lehetett süllyedni benne. Mindez meg is történt a negyedik ellenőrzőponton Újszilvás előtt.
A mozgásomat akadályoztató homokfokságból kiszabadulva áttekertünk Újszilváson, majd egy igen kellemes, árnyékos, ligetes területen tekerhettünk, egészen Gyularancsig, az ötödik, egyben utolsó ellenőrzőpontig. Itt frissen sütött lángossal fogadtak minket ezen a pusztai oázison, ahogyan első pillantásra elneveztem e területet. Összefutottunk néhányan kerékpárosok is, kikkel elbeszélgettünk. Mire elfogyott a lángos, addigra jó néhány - korábban megelőzött - gyalogos túratárs is megérkezett. A "helyet bővítve" elindultunk a túra kezdő és egyben végpontja felé.
Ez a szakasz igen jól kivan festve, így aztán igen könnyen visszatekertünk Abonyba a sárga jelzésen. Hamarosan új aszfaltozott keresztútra lyukadtunk ki (melyet már egyszer kereszteztünk), mely valószínűleg a 4-es út Abonyt elkerülő szakasza lesz, ha egyszer elkészül. Egy biztos, jelenleg igen érdekes látvány az alföld közepén egy igen jó állapotú aszfaltburkolatú útja, melyen egy darab autó sem jár, "csak" gyalogosok, kerékpárosok. Innen gyakorlatilag már vissza is értünk kiindulópontunkra, ahol átvettük szép jelvényünket (és nem kitűzőnket), mely számomra mindig is nagyobb hangsúlyú és díszesebb, mint egy kitűző.
Kaptunk mindenféle finomságot és kedves baráti szavakat, szóval igen jól éreztük magunkat. El is határoztuk, jövőre ugyanitt ugyanekkor újra bejárjuk a túrát. Bár járműveinken vastag homokréteg rakódott le, de mindez cseppet sem izgatott minket, hiszen megjártuk a túrát, s szép, immár más szemszögből látva, megismertük a Nagy-Magyar Alföld másik, talán szebb oldalát is. Ezzel az emlékkel könnyebb lesz a nyári nagytúránk, mely szintén az Alföldre lett tervezve.
Mivel igen sok időnk maradt a hazamenő vonatig, így aztán körülnéztünk a városba. Megnéztük a főteret a városházával, és az 1785-ben elkészült barokk stílusú római katolikus templomot, a nem messze lévő Kossuth-fogadót, ahol elfogyasztottunk a nagy melegre való tekintettel egy jó nagy fagyit. Ezután legurultunk a vasútállomásra, ahol bőségesen volt időnk hiszen a vonat 10-15 percet késett. Az állomás faláról megtudtuk, hogy "1847. szeptember 1-én Széchenyi István jelenlétében nyitották megy a vaspályát".
Végül megérkezett a debreceni gyors, melyen meglepetésünkre kerékpárszállító kocsi is volt. Örömünk nem tartott soká, mert Cegléden egy méretes cserkészcsapat szállt föl a vonatra, s mivel a 14 szerelvényes vonat kocsiain már nem volt számukra hely, így a kerékpárszállító kocsiba zsúfolódtak be. Érdekes látvány volt.
Számomra igen kellemes és jó élményekkel teli túra volt, igaz rettentően elfáradtam a nap végére, de megérte. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor, újra!