Hónapokkal az indulás előtt eldöntöttük, hogy kerékpárral fogunk lemenni Makóra. Ez nem csak merész gondolat volt, hanem egy teljesítésnek is felfogható volt: képesek vagyunk-e letekerni a találkozó helyszínére vagy sem. A részletes útiterveke elkészítése és megvitatása után arra az elhatározásra jutottunk, hogy csomagokkal együtt legalább kétnaposra tervezzük a túrát. Így első nap a városból való kivergődés után, melyet a Szentendrei út - Hungária krt. - Mogyoródi út - Keresztúri út - Pesti út vonalán tettünk meg, majd a Maglód - Gyömrő - Péteri - Monor - Csévharaszt - Nyáregyháza - Albertírsa - Mikebuda - Hantháza - Nagykőrös - Kocsér - Tiszakécske - Lakitelek Tőserdő útvonalon haladtunk, ahol éjszakáztunk. Második nap a Lakitelek Tőserdő - Tiszaalpár - Istvánújfalu - Boros - Csongrád - Csanytelek - Baks - Ópusztaszer - Sándorfalva - Szeged - Deszk - Kiszombor - Makó útvonalon jutottunk le a találkozó színhelyére. Így (saját méréseim alapján!) 175 km-t (ebből 20 km a Békásmegyerre való kijutás) tettünk meg az első napon, míg a másodikon 125 km-ből megúsztuk.
A tervezést gondosan megvitattuk, több variációból választottuk ki a legmegfelelőbbet, így került a választás éppen erre az útvonalra. A túratervezés végére a hat jelentkezőből csak öten maradtunk, s közülük is csak négynek volt időben jó a túra. Az az érzésem illik itt megemlíteni e csoport tagjait név szerint is: Ruthart Ilona, Szabó János, Tóth Péter, Mogyorósi László (második nap csatlakozott a csapathoz) és nem utolsósorban Kátai Ferenc, ki egyéb elfoglaltságai miatt csak vonattal tudott lejönni. Sajnos a hatodik klubtársunk, Mészáros Szilvia bokáját kificamította, s így - gipszben - nem jöhetett velünk.
A célunk az volt, hogy letekerjünk Makóra, s "dicsekedhessünk" a többi kerékpárosoknak, hogy mi nem voltunk restek, s stílszerűen túrázva jöttünk le a Nemzetközi Túratalálkozóra.

LEFELÉ MENET, JÚNIUS 25.:
Nagy izgalommal indultam el 25-én reggel hatkor teljes felszerelésben a klub Víziorgona utcai helyiségéhez. Hét óra előtt odaértem, hiszen a forgalom oly lapos volt, hogy nem akadályozott a haladásban. Hétkor János bácsival együtt elindultunk a nagy útra. Végigvergődtünk az akkorra már zsúfolttá váló Szentendrei úton és az Árpád hídon, hogy Icuval találkozzunk a József Attila színház lábánál. Így hármasban folytattuk utunkat.
Az idő kellemes hőmérsékletű volt, nem volt hideg, de nem is volt kánikula, igazi kerékpáros idő volt. Leszámítva azt, hogy igen felhős volt az idő. Lélekben én már föl is készültem az elázásra. Monorig megállás nélkül haladtunk, itt viszont egy kis ABC-nél megálltunk reggelizni. Mindenki vett ami kedvére volt, s jóllakva folytattuk utunkat. Kiszámoltam illetve lemértem, hogy otthonról indulva csupán 50 km-t tettem meg Budapesten, úgy, hogy ki sem léptem annak határán. Meglepő méretei vannak ennek a városnak!
Miután kijutottunk a Gödöllői-dombság széléről a nagy róna, azaz az Alföld peremére érkeztünk. Innen számolnunk kellett hosszú, unalmas, nyílegyenes utakra. Szerencsére még voltak kanyarok ezen útvonalon, így nem is volt oly unalmas, mint ahogy gondoltuk. Én egy kicsit félve indultam el erre az útra, miközben mégis ezt tartottam a túráink közül a legrangosabbnak, és a legnagyobb kihívásnak. Féltem a síkságtól! Hülyén hangzik, de így volt. Én ugyanis a hegyekben nőttem föl, s nem találtam túráim között sík területet, mindig volt egy - vagy jóval több - emelkedő az utamban. Így nem tudtam milyen lehet a sík, egyhangú tájon való tekerés. Szerencsére félelmem alaptalan volt, nagyon megszerettem ezt a tájat, vidéket is, és immár annyira érdekesnek és izgalmasnak tartom, mint a hegyeket.
Következő megállóhelyünk a híre nagykörősi csárda volt, ahol jóízűt ebédeltünk. Az egy órás ebédelés után délután háromkor indultunk tovább, hogy még időben kiszemelt szálláshelyünkre érjünk. János bácsi nagy lelkesen jelentette be, mikor a fénymásolt lapokból összerakott térképen "lekerültünk" az első lapjáról, és áttekertünk a következőre. Ez lett a túra során a mérföldkő, szinte vártuk a következő bejelentést, mely soha nem késett, ha a tény beigazolódott.
Alig 40 km-t tekertünk, mikor az aznapi távot befejeztük, és Tőserdőbe értünk. Itt a helyi kempingben szálltunk meg. A sátrak fölállítása és a tisztálkodás után vacsora után néztünk. Megrendeltük a közeli kis evőben, s míg elkészült sétálni indultunk a közeli Tisza holtág strandja felé. A strandon állt egy fa kilátó, melynek a tetejéről figyeltük a gyönyörű táj csendjét. Nem voltak sokan, hiszen hétköznap volt, és ráadásul elég borús is volt.
Mire visszaértünk az evőbe elkészült a megrendelt ennivaló, melyet nagy gonddal és étvággyal mindhárman megettük. Az evés közepette vettük észre, hogy az ég kiszakadt, és esni kezdett. Mi nem éreztük annak ellenére, hogy szabadban voltunk, hiszen a hatalmas fák levelei fölfogták a csapadékot a fejünk fölött. Evés után visszatértünk sátrainkba, és nyugovóra tértünk.

JÚNIUS 26.:
Másnap verőfényes napsütésre ébredtünk. Mindjárt jobb kedvünk támadt, hogy a tegnapi időjárás nem folytatódik, és minden bizonnyal csak tévedésről lehetett szó. Kiderült, hogy Icuval egy bogár (talán pók?) is aludt, mely végigmarta a lábát, melyet le kellett kezelni. Reggeli után, fél tíz környékén Mogyi is megérkezett, hiszen úgy beszéltük meg, hogy a reggeli vonattal jön utánunk, s itt találkozunk. A felcuccolást követően folytattuk az utunkat a fent leírt útvonal mentén, immár négyen. (Az utánunk jövő társunk Kecskemétig vonattal jött, majd onnan Nyárlőrinc irányába Tőserdőig kerékpárral).
A Tiszalapár - Bokros - Csongrád útvonalon jött az első igazán hosszú egyenes szakasz. Szerencsénkre nem volt kánikula, így könnyebben haladtunk végig ezen is. Csongrádon kisebb városnézést és csavarkeresésre indultunk, mert Mogyi egyik csavarját elhagyta a "nagy út" során. Kényszermegoldásként egy drót is megfelelt (ez a drót az egész túrán benne volt a csavar helyén).
Ópusztaszerig meg sem álltunk, de itt az egyre melegebb levegő miatt egy kis szünetet tartottunk, s pecsétet is gyűjtöttük a Körtúrás füzetekbe, melyet természetesen a Nemzeti Emlékparkban kellett lepecsételtetni. Maga a település egy jelentéktelen kis falunak tűnik, s ha az ember nem tudná milyen kincset őriznek itt nem is gondolnánk értékét. A pihenő után haladtunk tovább, hiszen Szeged mindjárt itt volt. Szerencsére én már jártam itt, így könnyedén megtaláltuk a Makóra vezető 43-as főutat. Sajnos nem ezt az utat kellett volna választani, mert oly nagy volt a kamionforgalom, hogy az már elviselhetetlen volt. A Tápé felé vezető utat pedig a komp bizonytalansága miatt nem mertük vállalni. Az alig 30 km-es távon csak egy kamionos volt, aki megállt mögöttünk, és nagy ívben, a másik sávban került ki minket.
Minden esetre szerencsésen és épségben megérkeztünk Makóra, mely egy szép hídpárral fogadott bennünket (már megint a hidak!). Kisebb kényszerű városnézés után megtaláltuk a központi épületet, a Szent István Egyházi Általános Iskola és Gimnázium épületében. Bejelentkeztünk, a kollégiumban szobát kaptunk, megkaptuk a kitűzőket és megismerkedtünk a házigazdáinkkal. Feri késő délután érkezett meg a vonattal. Vele együtt teljes lett az öt tagú csapat.
A szálláshely fölkeresése és az útvonal megjegyzése a központig, mely egyben az étterem is volt számunkra, külön tortúra volt, persze mindenki élvezte a sok kanyart és próbáltuk visszaidézni az elmondottakat. Ezt az utat a találkozó során számtalan egyszer megjártuk. A szállásunktól a következő útvonalon kellett eljutni a központba (úgy ahogy megjegyeztük): balra (kollégium kapuja után), balra, egyenesen (vigyáz csúszik, eperfa - jobbra a Petőfi-park), balra, jobbra, egyenesen (vigyázz stoptábla és rendőrség), jobbra, balra, egyenesen (jobbra a sarkon ABC), balra, jobbra (templom jobb oldalt), jobbra (a kapun be, az iskola kertjébe). Szóval ez volt az útvonal, első olvasatra kissé bonyolultnak tűnhet, de jó móka volt.
A fürdés és a lecuccolás után indultunk - kerékpárral! - vacsorázni (sokszor volt gond, hogy kerékpárral, vagy gyalog mennyünk-e enni - általában kerékpárral mentünk). Az étel finom volt, de sajnos nekem kevésnek tűnt. Evés után beszélgettünk, majd feliratkoztunk egy-két túrára, hogy tudják a szervezők mennyi a jelentkező.
Este jól ismert társainkkal beszélgettünk, s jól mulattunk. Az őrzésünket a szervezők oldották meg oly módon, hogy ezen estére ők ugrottak be őrnek, így ismertük meg az örök mókamestert Kiss Pál tanárurat, akivel igen jót beszélgettünk, és persze nevettünk aznap este.

JÚNIUS 27. A TALÁLKOZÓ ELSŐ NAPJA:
A reggeli után, délelőtti órákban fakultatív programok voltak, melyekre mi is beneveztünk. Megtekintettük a fotókiállításukat, melyben nagy csodálattal találkoztunk a makói Kerékpáros Baráti Körének jelentős, olaszországi túrájáról. Szép nagy túra volt! Gratulálunk! Részt vettünk a KRESZ-totóban is. Persze rólam másolták a Bakonyosok (Bakony Bike Kerékpáros Klub tagjai, ők rendezik a Balaton 200 teljesítménytúrát). A szellemi vetélkedők után városnézés következett persze kétkeréken Horvát János és Kiss Pál tanárúr vezetésével. Elsőként megszervezték a víztározóba való följutást, mely tetejéről gyönyör kilátás tárult elénk. Láttuk a várost, az ország jelenlegi határain túl is ellátva, sőt vizuálisan ellátunk - legalábbis abba az irányba tekinthettünk - Jeruzsálemig, és számtalan egy neves európai város irányába. Itt tudtuk meg, hogy a messze van, mint Makó Jeruzsálemtűl közmondáshoz semmi köze a városnak, mert az a Makó nem az a Makó, amit mi ismerünk. Ez a Makó egy személy volt, akinek beadták a többi katonatársai egy átmulatott éjszaka után, hogy már Jeruzsálemben, a szent földön van.
A 43 méteres, 180 lépcsőfokos, 800 köbméter víz tárolására alkalmas víztorony meglátogatása után haladt tovább a városnéző menet. Megnéztük azt az épületet - sajnos csak kívülről - ahol Galamb József a Ford T modelljének megalkotója inaskodott. A gimnázium épeletét is megtekintettük, itt József Attila tanult 1920-22 között.
Folytatva város megismerését fölkerestük a József Attila Múzeumot. A bejárat mellett az egykor Aradon állott Erzsébet királyné (Sziszi) bronz szobrát láthattuk meg elsőnek. A számtalan régi kő és bronzszobrok közül - melyek egykoron a várost díszítették - felfedeztük Lenint, Kun Bélát és számtalan híres és hírhedt embert is. A Múzeum kertjében megtekintettük a XIX. századi putri épületét, valamint egy kovácsműhelyt is. Elképesztő volt látni, hogy milyen körülmények közözött éltek emberek anno.
A Múzeumi látogatást követően a számtalan szoborral díszített terek, utcák során haladtunk a Hagyma térre. A Hagymaház előtt megcsodáltuk a Makovecz Imre által tervezett érdekes épületet is. Meglátogattuk az Espersit-házat is.
A csodálatos városnézés után mindenki felfedezhette magának is a környéket. A mi kis csapatunk két részre oszlott, egyik része a Maros strandjára ment kipihenni a városnézés fáradalmait, a másik része - én és János bácsi - egy későbbre meghirdetett túrát jártunk be, mert nem lett volna időnk mindegyiket bejárni. Így jutottunk el Mezőhegyesre, ahol megtekintettük a ménest, a ménesintézet istállóépületeit, a belvárost, a templomot. Az útvonal a következő volt: Makó - Kővegy - Csanádpalota - Pitvaros - Mezőhegyes - Pitvaros - Csanádalberti - Makó, s ezzel 65 km-t ettünk meg.
Visszaérve tisztálkodás és vacsora után 19 órakor került sor az ünnepélyes megnyitóra. Beszédet mondott Juhász Ottó az MKTSZ elnöke, Héjja Margit Aliz az iskola igazgatónője, Ruszkai Béla a rendezők részéről, valamint képviseltette magát Gyulay Endre Szeged-Csanád megyéspüspök úr, aki a rendezvény fővédnöke volt. A megnyitó után táncház várt ránk.

JÚNIUS 28.:
A pénteki reggeli után a kerékpáros felvonulás következett, melynek keretében megkoszorúztuk a város Kossuth-szobrát. Nagy kultusza van itt Kossuth Lajosnak. Innen a tegnapi városnézésből már jól ismert Hagyma térre mentünk, ahol a város vezetése és a rendőrség köszöntött minket, kerékpárosokat. A beszédek után több túraútvonal közül választottunk. Sajnos Feri nem hozott útlevelet, így a nagyszentmiklósi túrára nem tudott velünk jönni, így ide is csak négyen mentünk. Választhattunk volna a szegedi, a mezőhegyesi, az óföldeaki és a hódmezővásárhelyi túrák közül. Mi a romániai túrát választottuk.
A határon átkelve (Kiszombor) meglepően új útvonalon tekertünk Csanádig. Itt elromlott az út, s egészen Nagyszentmiklósig ilyen volt az út. Nagyszentmiklóson megkerestük Bartók Béla szülőházának épületét (már nem az eredeti épület áll a helyén), megkoszorúztuk szobrát, majd a helyi Múzeumban ismerkedtünk Bartók munkásságával. A házigazdák olyan kedvesek voltak, hogy egy rögtönzött koncerttel is kedveskedtek nekünk: részleteket hallottunk Bartók műveiből, előadta Horvát János tanárúr. Hatalmas tapsviharral köszöntük meg kedvességét, bár még koránt sem volt vége a meglepetéseknek!
Hazafelé Csanádon álltunk meg a Római Katolikus templomot néztük meg kívülről, belülről, felülről. A helyi vezetőnk elmesélte a történetét a templomnak, megtekinthettük Gellért püspök sírjának (szarkofágjának) tartott kőkoporsót, melyet ma úrasztalának használnak a templomban. Az oltárkép azt a jelentett ábrázolja, amikor Gellért püspököt a pogányok a budai (ma Gellért-hegyen) megkövezik. A képen jól kivehető az akkori királyi vár, a pesti rév és a hajóhíd képe is (?). Itt felmehettünk az orgonához is, melyet Horvát János tanárúr megszólaltatott. Csodálatos hangja volt - a többi általam látott orgonához képest kicsi - hangszernek. A következő meglepetés, hogy fölmászhattunk a templomtoronyba is. Kissé nehézkes volt, mert nem egyenletesek voltak a lépcsőfokok, de a kilátásárét érdemes volt fölmászni.
Hazafelé a fél órás várakozás után, melyet a határon eszközöltek felénk, Kiszomborban megnéztük az Árpád kori körtemplomot, melyet nem régen bontottak ki az elé épített templom szentélyéből. Itt ért minket a következő meglepetés: az iskola igazgatónője meglepte kis csapatunkat a tikkasztó hőségben egy kis frissítővel. A túra alkalmával megtettünk 75 km-t. De a napnak még mindig nem volt vége!
Este a jól megérdemelt vacsora után a belvárosi templomban a fáradt túrázóknak orgonahangversenyt rendeztek, a Szegedi Dóm orgonistájának közreműködésében. A kellemes koncert során néha el-el bóbiskoltunk, de nem tiszteletlenségből, vagy azért, mert nem tetszett a zene, hanem a jó zene és a fáradság együttes hatása hozta ki belőlünk ezt. Ennek ellenére minden akkordot végighallottunk a koncertből. A konferálást Horvát János tanárúr vállalta magára. Mikor vége lett a koncertnek, melynek neves előadóművészét kétszer is visszatapsoltunk, hatalmas szél és villámlás kíséretében egy nyári vihar zárta. Szerencsénkre bőven hazaértünk gyalog is szálláshelyünkre, így már csak az ablakon keresztül nézhettük a zuhét.

JÚNIUS 29.:
A szokásos reggeli után kis csapatunk úgy döntött fakultatívé felkeresünk két túrát is. Így csináltunk egy hurkot és fölkerestük Óföldeákot és Hódmezővásárhelyt. Az első igen szép élményünk az erődített templom Óföldeákon. Mivel kíváncsiak voltunk, milyen lehet belülről, így kíváncsiskodtunk, s Ferivel együtt megkerestük a kezelőket, akik készségesen odaadták a kulcsot. Visszafelé egy 90 éves bácsival beszélgettünk vagy fél órát, miközben a többiek a templomnál vártak minket. A templom belülről is ugyanolyan gyönyörű és szép volt, mint kívülről. A kulcsot én vittem vissza.
Hódmezővásárhelyen felkerestük a fazekasműhelyt, amit egyből meg is találtunk, hiszen volt aki vezesse a többieket, személyemben. Ambrus Sándor fazekasmester megmutatta portékáit, majd bemutatót tartott korongozásból, s a mesterségének műveleteit (kiégetés előtti festés és szárítás, kiégetés nehézségei, stb.).
A fazekasmesterséggel megismerkedve indultunk várost nézni. Megmutattam a többieknek az iskolát, a városházát, a törött haranggal, és még számtalan egy csodálatos dolgot Hódmezővásárhelyen. Itt is ebédeltünk meg. Másik útvonalon kora délután érkeztünk vissza Makóra, a kollégiumba 90 km tekerés után (ebben nekem még egy kicsi plusz is volt).
Délután kerékpáros fórum, ügyességi vetélkedőt szerveztek házigazdáink. Mi egyiken sem vettünk részt, mert a fórumon nagyon radikális gondolatokkal érkeztünk volna meg, mint fővárosiak, s nem akartuk ezzel "megijeszteni" a kedves kerékpáros barátainkat.
Vacsorára letisztálkodva, szép ruhába érkeztünk, hiszen a tombolát és bált szerveztek nekünk, így az utolsó estére. Az izgalom a tetőfokára hágott, mikor Kiss Pál tanárúr konferálásában kihúzták az ajándékokat. Nem is az ajándékok nagyságrendje volt a fontos, hanem a jókedv, a kacagás, annyit, mint "Pali bácsi tomboláján" az ember még nem nevette: érdekfeszítő, izgalmas, jópofa, humoros kiselőadást láthattunk tőle. A fődíjat mely nem egy csíkos napernyőt, hanem egy vadi új kerékpár volt a nyíregyházi kerékpáros társak nyerték meg. Ezután a bál következett, ahol nagyon sokat nevettünk, táncoltunk, mulattunk. Késő este tértünk csak nyugovóra.

JÚNIUS 30. ZÁRÓNAP ÉS HAZAINDULÁS:
Az utolsó nap szomorú tényére ébredtünk. 11 órakor gyülekeztünk az iskola előtti téren. Mi felmálházva tekertünk a záróünnepségre, mintegy demonstráljuk a találkozó címében lévő túra szót. A záró ünnepség során átadták a díjakat, a zászlót a következő helyszínnek, Velencének, aki jövőre rendezi a találkozót. A díjazás során én is kaptam egy aranyérmet a KRESZ-totón, bár az enyémben is volt hiba. Rumi (Bakonyosok vezetője) meg is jegyezte, hogy rólad másolta az egészet, mégis csak másodikok lettek. Hát ilyen az élet! A Himnusz és a Szózat eléneklése után befejeződött a XXXII. Nemzetközi Túrakerékpáros Találkozó, s elkezdődött a következőre való felkészülés, mely nagy munkát ró a Velenceiekre.
Ketten - én és János bácsi - elhatároztuk, hogy kerékpárral megyünk haza is, a többiek egyéb elfoglaltságuk miatt vonattal mentek haza. Az útvonalat előző nap megterveztük, úgy, hogy lehessen pecsételni is a körtúrás füzetekbe is. A búcsúzkodás után tizenhárom órakor pattantunk nyeregbe. A Makó - Tápé - Szeged - Zákányszék - Bordány - Forráskút - Kiskunmajsa - Tázlár - Soltvadkert - Kiskörös útvonalon indultunk útnak. Szegeden várost néztünk és egy kicsit a Budapest táblákkal eltekeregtünk. Felkerestük a Móra Múzeumot, a Dóm teret és a Fogadalmi templomot is. Legközelebb Kiskunmajsán álltunk meg egy rövid italozásra, hiszen a kánikulában, csomagokkal felszerelkezve igen jó időt futottunk ideáig. Kiskörös a kempingben szállásoltuk el magunkat, ahol sátorállítás, tisztálkodás és vacsora után korán lefeküdtünk pihenni. Én még megérkezésünk után körülnéztem a városban, így 140 km-es túrát tettünk meg aznap, és túl voltam már a 40 000-dik km-en is. Jubilálhattam!

JÚLIUS 1. HAZAFELÉ MENET:
Hétfő reggel korán keltünk, s gyors vásárlás és evés után már nyolckor nyeregben ültünk, így többet tudtunk hűvösben tekerni. Utunk a Kiskörös - Akasztó - Solt - Dunavecse - Tass - Dömsöd - Kiskunlacháza - Ráckeve - Halásztelek - Budapest vonalon vezetett. Ráckevéig szinte megállás nélkül, egyenletes tempóban tudtunk tekerni. Solt környékén megpillantottuk előttünk Dunaújváros füstölgő kéményeit, amint egy hegy tetején okádják a füstöt a magas égbe. Ez a látvány kísért minket egészen Tassig, ahol mögénk került a látvány.
Ráckevén megebédeltünk, és pihentünk egy kicsit. Innen a Csepeli-szigeten haladtunk egészen Lakihegyig, ahol is az M0-s hídján keltünk át a Dunán. Itt ráfordultunk a kiépített kerékpárútra, s ezen haladtunk egészen hazáig. Én az Etele útnál elváltam János bácsitól, mert nekem ez volt a leggyorsabb út hazáig. Innen már alig 10 km és otthon lehetek a nagy utazás után. A nap végén az előző naphoz hasonló érték, 140 km jött ki végtávnak. S ezzel eltelt ez a gyönyörű makói hét, s már csak az élményeink és emlékeink maradnak meg számunkra.

UTÓSZÓ:
A nagyon jól megszervezett találkozó és a házigazdák személyes baráti hozzáállása a nagy feladatnak mindenképpen felejthetetlenné tette e találkozót. Fontosnak tartom a mindenhol érződő szeretetteljes, bensőséges légkört megemlíteni. E nélkül nem lehetett volna ilyen jól megrendezni e találkozót. Hogy a záró alkalmával elhangzott mondattal éljek "nehéz lesz ezt jövőre fölülmúlni". Ezzel száz százalékban egyet értek. Egyet sajnálunk viszont az idő rövidségét, mert ezt a vendégszeretet és örömérzetet tovább is szerettük volna érvezni, s talán így még többet megtudhattunk volna a környékről, házigazdáinkról.
Örök emlékek maradnak azok a kis oklevelek, melyeket a túrákon kaptunk, s a hátulján egy rövid ismertetés is található mindegyiknek az adott célról. Ezzel egy örök emléket adott át magukról a makói szervezőgárda.
Számomra ez volt az első találkozó, amin részt tudtam venni, ezért örülök annak, hogy ilyen jól sikerült, így aztán igyekszem minden ilyen találkozóra ezután eljutni.
Saját mérésem alapján 7 nap alatt 800 km-t tekertem le, s átszeltem az országot keresztben, megismerkedtem csomó olyan elvetemült emberrel, mint én, egy várost, és annak szellemiségét, a rendezőket, s azok közvetlen szeretetét. Egy szóban nem is lehet kifejezni mindazt, amit e találkozó nyújtani tudott számomra.